Valahogy eddig sosem sikerült megtalálnom a blogolás igazi esszenciáját, ami miatt nem csak néhány havonta, vagyis pontosabban csak vizsgaidőszakokban vagyok képes írni egy-két bejegyzést. Néha pedig nagyon is úgy érzem, van mondanivalóm a nagyközönségnek (már ha ide tévednek egynéhányan).
A következő belső monológ az előző blogról átmentett írás, ami még 2013. májusában született meg, de néhány gondolata még máig felidézi bennem azokat az érzéseket, amelyek között megszületett.
Nem ez az első blogom…
Nem is a második…
Miért…?
Sosem volt kedvem, időm, türelmem, témám… és olvasóm.
Miért…?
Mert nem osztottam meg senkivel, ezért nem jött senki, ezért elment a kedvem, mással töltöttem az időm és türelmem sem volt már elég.
Most miért…?
Mert néha össze-vissza gondolatok kavarognak a fejemben, amiket talán jó lesz kiírni magamból. Továbbá azért, mert tanulnom kéne, de egyszerűen nem tudok.
Majd meglátjuk, hogy ebből a mélázós, sütögetős, főzőcskézős blognak szánt valamiből mi lesz… Talán majd merem vállalni a gondolataimat a nyilvánosság előtt, pedig néha ha a naplómat visszaolvasom (azt sem vezetem már ki tudja mióta…), akkor magam előtt sem vállalnék dolgokat. Egyszerűen a tegnap dolgai ma gyerekesnek hatnak, és addig milliószor átrágom magam rajta, megváltozik, kikristályosodik, összezavarodom. Ezek mind. Vagy egyik sem.
Bármennyire azt képzelem magamról, hogy nyitott és barátságos vagyok, általában rá kell jönnöm, hogy ez nem így van. Azt gondolom, hogy ki vagyok én, kit érdekelhet egyáltalán, amit mondok, mikor néha a saját családom is csak azért imádkozik, hogy fogjam már be a számat. Igen, sokat beszélek, általában hülyeségekről. Az igazi mélységeket csak kevesen látják, hallják. Általában az első benyomás rólam az, hogy nagyképű és “fogdmárbeaszádattúlsokatbeszélsz” vagyok.
Ez részben igaz is. Főleg az elmúlt időben. Rájöttem, hogy büszke lehetek magamra, mert jöttek nehézségek, és bár összeomlottam, végül mégis mentem tovább.
Mint amikor nem vettek föl főiskolára 2011-ben. Mikor megtudtam, hogy az egyik (évek óta áhított) helyre 10, a másik, talonban tartott, kevésbé vágyott helyre pedig 5 pont hiányzott, de NEM VETTEK FÖL SEHOVÁ, órákig sírtam. A szüleim, és egy barát telefonon vigasztaltak, hogy semmi baj, akkor majd jövőre fölvesznek, nem történt semmi. De mondhatták… Akkor, ott azt éreztem, hogy egy senki vagyok. Annyit láttam, hogy mindenki kiírja Facebookra a főiskolát, ahová fölvették, én meg csak ülök és azon gondolkodom, hogy most mégis mi lesz. Megalázó volt, hogy az osztály egyik legjobb tanulójaként nem sikerült a felvételim. Bezzeg azoknak, akik sokszor még bejönni is lusták voltak, nekik sikerült. Bezzeg őket nem érte ilyen szégyen. Fizetősre, persze, mert államira nem volt elég pontjuk, de ez akkor nem számított a lelkemnek, az önbecsülésemnek. Ők kirakhatták, hogy sikeres felvételi a Nesze Neked, Téged Nem Vettek Fel Sehová, De Engem Igen Főiskola hogyan röhögjünk mindenkin, aki megszívta szakára.
De ez még mind semmi. Ezután jött az SMS, hogy NEM SIKERÜLT A FELVÉTELID, te szerencsétlen. Aztán úgy egy hétre rá a levél. Szívmelengető volt. Még kétszer rúgtak belém, mikor már alapból a földön feküdtem.
Szóval ott ülök az ágyon, telezokogom az új laptopomat, amit a főiskolához vettem… Kérdezem, hogy “Istenem, miért tetted ezt velem? Miért engedted, hogy ilyen szégyen érjen, miért van az, hogy mások most örülnek, boldogok, ünnepelnek, én meg itt ülök és sírok?” A kérdésre megkaptam a választ, de nem azonnal. Istent nem lehet sürgetni. Neki terve van, nekünk feladatunk van és minden úgy van jól, ahogy Ő eltervezte. Ő nem büntet – bár ezt néha még én sem hiszem el, mert az ellenkezőjét érzem -, hanem tanít. A rossz dolgokkal is csak azt mutatja meg, hogy Ő még innen is kihoz, de előtte van valami, amit meg kell tanulnod magadról, az életedről, a világról vagy pedig pont Őróla. Nem szándékozom hittan órát tartani, nem állítom be magam minta keresztyénnek, mert távolról sem vagyok az, de hiszek Istenben, és abban, hogy semmi sem történik hiába, vagy az Ő akarata nélkül. Még azok a dolgok sem, amikor megkérdőjeleződik, hogy akkor miért kellett ennyit szenvednem a nyomorult felvételi miatt, ha úgysem sikerült?
De már a billentyűkön az ujjaim, már a Google-ben a keresőszavak: rendezvényszervező nappali OKJ. ENTER! Gyerünk, előre!
Aztán ott vagyok az első napon, az évnyitón. Belépek egy egyetemi előadóba, körülpásztázok a szememmel. Ismerős arcot és megfelelő ülőhelyet keresek. Végül rátaláltam egy volt osztálytársam arcára. Nagyon meglepődtem, mivel nyolcadikban voltunk osztálytársak, azóta nem igazán hallottam róla. Örültem. Nagyon örültem, hogy ott van. Bár az már nem tiszta, hogy ki vett észre kit, de végül egymás mellé telepedtünk. Beszélgettünk, mi történt, hogyhogy itt stb.
Igazából a légkör volt az, ami nagyon jó volt a gimnázium után. 35 fős osztály, benne nagyon kedves és nagyon érthetetlen emberekkel. Érthetetlen, mert aki ok nélkül utál, megvet és másokat uszít ellenem, az számomra érthetetlen viselkedés, és maga a személy is érthetetlenné válik. De legalább megtanultam, hogy nem mindenkit nevezünk a barátunknak, aki egyszer kedves volt velünk. De nem ám! Azóta nagyon kevés emberre mondom azt, hogy a barátom.
Szóval volt egy hely, ahol elfogadtak, meg merem kockáztatni, hogy még talán meg is szerettek és én is boldog szívvel gondolok vissza rájuk. Talán majd egy találkozót is sikerül összehozni, csak legyen már vége a vizsgaidőszaknak sikeresen, minden tárgyat teljesítve! Ámen.
Elsőre talán ennyi elég is. Egy kicsi magamból, a lelkemből, 2 évvel ezelőttről. Azóta az egész életem megváltozott. Jó irányba, bár rengeteg friss fájdalom ért, amelyek mellett a leírt dolgok eltörpülnek, de mindig azt szoktam mondani, hogy a kis probléma is probléma annak, akinek meg kell oldania. Néha pedig jó apróságokon elszöszölni, elmélázni és dühöngeni, mert legalább kicsit nem gondolsz arra, ami annál jóval nagyobb, és még le kell küzdened, tenned kell valamit érte, vagy ellene, döntened kell róla.
De elég ennyi belőlem, velem ez a helyzet, és Veled?
Kommentek