Örök elégedetlenség

“Mindig az a szar, ami van.” Ez a mondat egy, a barátnőimmel folytatott beszélgetésben hangzott el – általam. E-nek nagyon megtetszett, kiírta Facebookra. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, mit is mondtam valójában. Alapvetően iróniának szántam, mivel egy olyan kontextusba szúrtam bele, amiben éppen a főiskolai körülményeket, és lehetőségeket szidtuk. Erre T azt kérdezte (teljesen jogosan), hogy “amúgy azt hiszitek, máshol nem ez van?!” Igaza volt.

“Máshol is ez van, csak nem abban élünk, ezért csak ezt tudjuk utálni. Mindig az a szar, ami van.” – válaszoltam.Ez egy oldalról egy ironikus megjegyzés, másik oldalról viszont az elkeserítő igazság. Gondoljunk csak bele, valahogy mindig elégedetlenek vagyunk azzal, amink van. Mindig kevés, mindig mást, többet akarunk. Pedig néha jó lenne megállni, és akár csak egy percig is, de hálát adni azért, ami VAN.

Már múlt kedd óta kavarognak gondolatok a fejemben ezzel az egésszel kapcsolatban. Sokszor, és sokféleképpen rágtam át szabad perceimben (mind a kettőben) az elmúlt napok során, és rájöttem, hogy nagyon mélyre nyúltam egy félmondattal. Igaz, hogy sosem jó az, ami van. Sajnos rám is, és mivel kicsit kihegyezettebb lett erre a figyelmem az elmúlt időszakban, látom, hogy az engem körülvevőkre is mennyire igaz.

Sokszor sopánkodom a főiskola miatt, és a szidom is rendesen, mint a bokrot, viszont tényleg nem lenne jobb máshol sem. Hálás lehetek, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy a gimnázium után továbbtanulhattam annak ellenére, hogy csak önköltséges helyek voltak a szakomon. Sőt, tehetem ezt úgy, hogy (bár minden pénzemet felemésztette idáig, és a családét is), de nem adósodtam el.

Pénteken reggel, munkába menet a Nyugatinál láttam egy hajléktalan férfit. Csapzott, hosszabb ősz hajú. Bottal is alig bírt járni, gyakorlatilag totyogott. Mikor nagy nehezen elért a kukáig, keresgélni kezdett, és egy korábban megszerzett Metropolt szorongatott a bal karja alatt. Lehet, hogy amiatt, mert hihetetlen fáradt voltam, lehet, hogy amiatt, mert B borzasztóan hiányzott (mivel külföldön dolgozott keddtől vasárnapig), de majdnem elsírtam magam. Komolyan szívszorító látvány volt. Akkor és ott hálát adtam azért, hogy van hol laknom. Hogy van mit ennem. Hogy van munkahelyem.

Hogy eltereljem a figyelmem, és ne bőgjem el magam péntek reggel 8.24-kor a 9-es buszon, azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miért vagyunk örökké elégedetlenek. Valószínű, hogy ez egy ajtó a fejlődés felé, de valaki egész életében nem lép be, csak előtte áll, és elégedetlenül kiabál. Hol van az a pont, amikor azt kellene mondanunk, hogy most jó? Most rendben vagyok. Most elégedett vagyok. Nem kell több, nem kell más, mert a helyemen vagyok és minden így tökéletes, ahogy van. Létezik egyáltalán ilyen? Vagy abból fakadóan, hogy emberek vagyunk, mindig többre, és többre vágyunk? Mi adhat elégedettséget?