Már eltelt több mint egy év. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de ez nem igaz. Idővel azt hiszed, eltemetted a fájdalmad, hogy az aztán sokkal mélyebbről, sokkal fájóbban törjön a felszínre. Újra és újra. Mikor december 6-án eltelt az egy év, mintha sikerült volna felejteni. Már nem járt minden nap a fejemben, hogy elveszítettem. Talán volt olyan nap is, amikor szinte egyáltalán nem jutott eszembe, vagy csak nem tudatosan. Meg is ijedtem, azt hittem, elfelejtettem Őt. Bűntudatom volt. Féltem, hogy a fájdalom elől való menekülés közben elveszítettem az emlékét.
Aztán azt hittem, végre győzött a racionalitás, és nem küzdök tovább a megváltoztathatatlannal. Mi több, egy pillanatra azt hittem, hogy megerősödtem. Aztán a következő pillanatban azt, hogy elhagyott, hogy már nincs velem, mert máskor éreztem Őt, éreztem a jelenlétét, éreztem az illatát és hallottam a hangját is. Megrémültem, hogy végleg elment, és ezt a keveset is magával vitte. Imádkoztam, kértem Istent, hogy ha lehunyom a szemem, láthassam az arcát, a mosolyát. Hadd adjon erőt a mindennapokban az a tudat, hogy velem van. Így lett.
Valahol legbelül még mindig nem fogtam fel ezt az egészet. Azt hiszem, nem is vagyok rá képes. Arra képes vagyok, hogy látszólag minden érzelem nélkül kimondjam a tényeket: 2014. december 6-án meghalt a nagymamám. Meghalt, mert elengedtem Őt. Mégsem tudom megmagyarázni magamnak, hogy ez mit jelent. Hogy hogy hagyhatott itt minket. Nem tudom feldolgozni Nagyapus fájdalmas kérdését: miért hagytál itt? Tudom, hogy mennie kellett, tudom, hogy éveket kaptunk ajándékba Vele. Tudom, hogy lesznek dolgok, amiket sosem bocsátok meg magamnak. Ahogy azt is tudom, hogy haragszom Rá. Haragszom, amiért elment, és itt hagyott. Akkor is, ha tudom, hogy így kellett lennie.
Az élet ilyen. Többnyire nem tudjuk értékelni az időt, amink van, amíg valami rá nem ébreszt arra, hogy nincs elég. Sosincs elég. Azt hiszed, hogy van időd, pedig nincs. Azt hiszed, elmész, és látod majd jövő hónapban, de már nem lesz ott. Azt hiszed, van időd. Öleld meg, szeresd és mondd el neki, mert nem tudhatod, hogy mikor mondja azt, hogy „nagyon rosszul vagyok”. Aztán nem beszéltek többé. Mindig utólag jössz rá. Mindig későn ismered fel, hogy azt hitted, van időd. Haragszom magamra, mert én is azt hittem, hogy van időm. Hogy Neki van ideje. Remélem, hogy tudta, hogy mennyire szeretem. Remélem, hogy úgy ment el, tudta, mind mennyire szeretjük. Még mindig szeretjük. Mindig szeretni fogjuk.
Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de ez nem igaz. A fájdalom sem csitul, csak megtanulsz együtt élni vele. Hozzászoksz, hogy egy darabot kitéptek belőled, és mész tovább. Mert nekünk, akik itt maradtunk ez a dolgunk: menni tovább, és őrizni az emlékét annak, aki elment, mert akit igazán szeretünk, sosem hal meg igazán.
Kommentek