Eredetileg egy pályázatra írtam, de rájöttem, nem vagyok én az a pályázgatós fajta, úgyhogy álljon itt egyfajta válaszként az Örökös elégedetlenség című posztra.
Nem olyan régen beszélgettem az egyik munkatársammal. Mesélt az életéről, a családjáról, a mindennapok küzdelmeiről, ameddig eljutott idáig, és a nagyívű, hosszútávú terveiről, amelyek felé tart. Aztán valahogy sikerült megragadnunk mindkettőnk problémájának a lényegét, már ami a boldogságot illeti.
Azok, akik – olyanok, mint mi is, és – hatalmas célokat tűznek ki maguk elé, amelyekért hosszú időn át, akár éveken keresztül keményen kell harcolniuk (például összegyűjteni egy autóra, vagy lakásra, lakásfelújításra valót, vagy végezni az egyetemen), az út végére érve nem óriási elégedettséget, és boldogságot éreznek magukban, hanem inkább azt, hogy pontot tettek a dolog végére, kipipálták a teendőik listáján, jöhet a következő.
Nincs meg az a jó, és felemelő érzés, hogy igen, itt vagyok, ide értem, enyém lett, mert a vágyakozás közben ez „elfogyott”, és lett helyette más, ami felé haladni kell, és újabb éveket küzdeni végig, hogy utána ugyanúgy egy pipával a sor végén azt mondhassuk „le van tudva”. Mert az ilyeneknek, mint mi, mindig van egy még nagyobb vágya, és az ilyenek mindig csak futnak a saját boldogságuk felé, hajszolják éveken keresztül, egyre keményebben, majd a végén fogják a munkájuk eredményét, halványan elmosolyodnak a látványától, beteszik a szekrénybe, nagyot sóhajtanak, és már mennek is tovább.
Lehet, hogy az én boldogság-definíciómmal van a baj. A boldogság számomra egy olyan érzés, amitől azt várom, hogy itt legyen velem folyamatosan, és levakarhatatlan mosolyt csaljon az arcomra. Azt várom tőle, hogy annyira eltöltsön, hogy már ne is tudjak boldogabb lenni, és tartson ki addig, ameddig egy újabb célhoz el nem érek, tehát újabb adagot nem kapok belőle. Hogy kicsit olyan legyen, mint a vasárnapi húsleves utáni jóllakottság érzése. Azt akarom, hogy mindig azt érezzem, boldog vagyok, aztán rájövök, hogy ameddig nem tudom, mit is jelent pontosan boldognak lenni, addig nem is tudhatom, hogy megkaptam-e. Lehet, hogy az én definícióm hibás? De akkor mit is jelent boldognak lenni? Elégedettséget, nyugalmat? Egyáltalán mennyi ideig tarthat a boldogság? Lehet, hogy elszáll egy pillanat alatt, vagy csak az az igazi boldogság, ami napokon át elnyúlik, és olyan jóleső meleg érzéssel tölti el a mellkasod, majd a tested egészét? Talán ott rontottam el hosszú éveken át, hogy vártam, és elvártam. Mindig külső tényezőktől, más emberektől vártam, hogy boldoggá tegyenek, miközben ez a várakozás teljesen meggátolt abban, hogy a saját, belső boldogságomat megéljem. Azokat a pillanatokat, amikor még mindenki, akit szerettem, velem volt.
Nagyon sok boldogságot engedtem el, mire rájöttem, tudni kell értékelni a kis boldogságokat is, mert a hétköznapokban csak olyanok érnek, mégis sokszor többet adnak, mint az várható lenne. Amikor lopva a páromra nézek, és látom, hogy ő már engem néz, és közben még a szeme is mosolyog, amikor a kilencven (!) éves nagyapuskám agyonver sakkban, amikor azt mondhatom édesanyámnak, hogy ne izgulj, majd én elintézem, amikor jóga után hulla fáradtan mégis úgy érzem, hogy egy tankkal is elbírnék, amikor egy pillanatra elengedem az aggodalmakat, és belegondolok, hogy az élet tulajdonképpen mégis nagyon szép.
Az életünket csak magunknak tehetjük széppé. Vizsgáljuk magunkat egy kicsit kívülről, és lássuk meg, mennyi mindenért lehetünk hálásak, tanuljunk meg örülni a forró nyári napokon az arcunkat hűsítő szélnek, a csendességnek, egy kedves szónak, dicséretnek, amiket eddig észre sem vettünk, legyintve elengedtünk, ezzel esélyt sem adva rá, hogy boldogságot okozzanak.
Ma már nem várom, hogy majd a közös lakásunk felújítása, vagy a beköltözés puszta ténye boldogságot okozzon. Azokat majd csak kipipálom a listámról. Azt viszont tudom, hogy az első szombat reggel, amikor a mi saját, kis közös konyhánkban készítjük majd a sajttal szórt bundás kenyeret, a pillanat, amikor kiderül, hogy babát várunk, a délután, amikor a szüleim teraszán együtt süti a család a kürtőskalácsot és a látvány, ahogy a gyermekünk a naplementében a fűben fekve, fejét a kutyus hasán nyugtatva piheg a kertben egy átrohangált nap után, szóval tudom, hogy akkor boldog leszek. Nagyon, és igazán. Addig pedig tanítom magam boldognak lenni.
Kommentek