Soha, egyetlen bejegyzést sem kezdtem el, hagytam félbe, majd kezdtem elölről, úgy és annyiszor, mint ezt. Olyan volt, hogy megírtam egyet, de kitöröltem, mert csak arra volt szükségem, hogy kiírjam magamból a dolgot, megkönnyebbültem vagy egyszerűen rájöttem, hogy kár tovább pörögni rajta, így elengedtem. De ez egy olyan téma, ami mellett egyszerűen képtelen voltam szó nélkül elmenni.
Amikor egy érdekházasságot felkap a média, akkor sokan legyintenek (hozzáteszem jogosan), hogy “ugyan már, ő bajuk”, mások felháborodnak, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból magukra veszik, és úgy érzik, hogy nekik ártanak azok, akik belemennek egy ilyen történetbe. Na én valahol a kettő között helyezkedem el: nem tudom felfogni, hogy lehet csak a pénze miatt együtt lenni valakivel, a gyomrom fordul fel ettől, ugyanakkor úgy érzem, hogy mivel nem az én életem, így tényleg kár fennakadni az ilyesmiken, csak jobb dolgom van ennél. Persze ahhoz, hogy médiaérdeklődés kövessen egy kapcsolatot, ahhoz legalább az egyik félnek (általában a férfi az) pimaszul gazdagnak kell lennie. Nem is gondoltam volna korábban (én, az idealista naiva), hogy ez az átlagemberek szintjén is létezik, és mégis. Na ilyenkor tör felszínre belőlem a végeláthatatlan cinizmus és szarkazmus.
Történetünk két főszereplője legyen H és N, és gyorsan be is mutatom őket. H borzalmasan szerelmes, rövid együtt járás után már-már esküvőt tervezgető, csillogó szemű fiatal lány, aki odáig volt a fiúért, akinek kockás volt a hasa, és kedves a mosolya. Állandóan vele volt, kedvesen becézte, hozzábújt, büszke volt rá. Talán még szerelmes is belé. Aztán a fiú egy napon megunta a fojtogató környezetet, a család elvárásait a mielőbbi esküvővel kapcsolatban, de ami a legfontosabb: szerelmes lett. Valaki másba. Ekkor lépett a képbe N, a fiú, akinek szintén kockás a hasa (elvileg), és havi 300.000 Ft nettót keres(ett pár éve, gondolom ez azóta csak több lett, hiszen valamiért csak összeházasodtak). Róla ennyit sikerült megtudnom első körben a lány családjától. Meg persze kifejezték ellenszenvüket a stílusa miatt, “de legalább jól keres”. (Na persze mihez képest?)
Adott egy pár, ahol a lány már bimbózó kapcsolatuk elején, annak (elvileg) legszebb, és (elvileg) legszerelmesebb időszakában csak úgy mellesleg kijelentette, hogy “nem szeretem, de ez van”. Majd adott néhány párkapcsolati tanácsot, minthogy nem érdemes mindent beleadni egy kapcsolatba, nem érdemes tenni érte és bele – inkább kivenni kell, amit lehet (gondolom a másik bankszámlájáról). Na meg persze ő az, akit az, hogy van egy “párja” nem tartott vissza attól, hogy másokkal is… hogy is mondjam, jó kapcsolatot ápoljon, vagy legalábbis törekedjen rá, ahogy kedve, és érdeke tartotta. Illetve ahogy a hiúsága, és a nem kis egója diktálta. A szemtanúk legőszintébb megdöbbenésére.
Szóval mondják, hogy érdekházasság nem tart soká. Aztán jöttek a pszichológusok, és azt mondták, hogy de, pontosan az érdekházasságok tartanak a legtovább, mert ott mindkét fél tudja, mit vár a kapcsolattól, és ez összetartja őket akkor is, mikor az eredetileg szerelemből indult nász elbukik egy banánhéjon (vagy egy elöl felejtett koszos zoknin). Én úgy gondolom, hogy ha kölcsönösen érdekalapú a dolog, akkor akár még igaz is lehet, de itt vajon N tudja-e, hogy valójában a póráz csak addig van vattacukorból, amíg van munkája, van pénz utazgatni, és H azt tesz, amit akar?
Na jó, nem, nem tudom elmagyarázni azt, hogy miért zavar ez az egész. A pasi azért nem OLYAN gazdag, és ahogy hallani lehetett, szórja is a pénzt, de azért nem élnek ennek megfelelő fényűző módon.
A következő körben erre próbáltam ésszerű magyarázatot keresni, de hónapok teltek el, és semmi. Aztán már az idegesített, hogy ennek a két szerencsétlen nyomorultnak az élete miért foglalkoztat. Tényleg csak jobb dolgom van ennél. Aztán mikor egy családi összejövetelről autóztunk hazafelé B-vel, egyszerre csak megvilágosodtam valahol Szendehely magasságában: ezek összeházasodtak. A házasság amúgy sem túlzottan nagy megbecsülésnek örvendő intézménye azon a napon ismét alapjaiban rengett meg.
Mi azért vállaljuk fel a házasságot, mert mind a ketten hiszünk benne, hogy ez még a mai világban is jelent valamit. Nekünk legalábbis mindenképp. Számunkra is egy papír, de nem csak egy papír. Nem akarom túlmisztifikálni, és nem is szeretném a szentimentális gondolataimmal eláztatni ezt a virtuális papírlapot, de basszus, ez akkor is, ez egy kötelék. Egy (jobb esetben) életre szóló kötelék, amiről jobb helyeken az érintett két ember közösen hoz döntést azért, mert az életüket egymással képzelik el a továbbiakban is. Vállalják annak a felelősségnek a terhét, hogy már nem csak egy szó tartja össze, vagy épp választja szét őket, hanem egy papír, aminek fizikai értelemben nem, de lelki és jogi értelemben mégiscsak súlya van. (Persze semmi bajom azzal, ha valaki nem megy el a hivatalba, mert egy jó kapcsolatot nem befolyásol a papír megléte, vagy nemléte.) Az érdekeknek itt nincs helye. Idealista vagyok igen, mert én megtaláltam a társam, de úgy is indultam neki keresni, hogy eldöntöttem, nem alkuszom. Amikor azt mondta nekem egy megkeseredett, lelki beteg nő, hogy úgysem találok olyat, amilyet elképzeltem, akkor legyintettem, mert tudtam, hogy van jobb. Tudtam, mit akarok, és mivel ismerek olyan férfit, aki mintaként szolgált, és nem is akárkit, hanem a nagypapámat – aki szó szerint a sírig fogta Mami kezét, és máig szereti -, így tudtam, hogy én is erre vágyom, és nem adom alább. Olyan szerelem kell, ami a sírig kitart. Ahol nem kell hibátlannak lenned, és a másik sem az. Kitartotok akkor is, ha nyakig ér a szar, de még akkor is, ha hullámzik.
Nekem az a házasság, ami védőháló a külvilág szemete elől. Az a házasság, amikor senkinek, de legfőképp magadnak nem kell azt bizonygatnod, hogy boldog vagy. Az a házasság, amikor ketten az egy egész részei vagytok. Az a házasság, amikor a nehézségek ellenére harmóniában élsz a másikkal. Az a házasság, amikor haza akarsz menekülni, és nem el otthonról. Az a házasság, amikor csak a koporsóra borulva kell megkérdezned, hogy “Miért tetted ezt velem, miért hagytál el?!”.
És még ha nem is jön be mindig, mindenkinél, azért nem árt legalább önös érdekek nélkül, teljes szívvel nekiindulni.
Kommentek