Bármennyire is morbid még a gondolat is, nemhogy kimondani, vagy akár leírni, hogy idővel az ember rutint szerez a gyászban, mégis így gondolom. Sajnos viszonylag sok közeli ismerőst, és még közelebbi családtagot búcsúztattunk el az elmúlt években. Furcsa, de amennyire váratlan, és feldolgozhatatlan volt Mami halála, mégis sokat tanultam belőle, és általa.
Megtanultuk kimondani, hogy menjen, ha mennie kell. Megtanultunk elengedni, hogy megkönnyítsük számára az utat. Megtanultuk bizonyos helyzetekben lenyelni a könnyeinket. Megtanultuk, hogy a munkaterápia mindkettőnknek hasznos ilyen nehéz időkben. Megtanultuk, hogy akárhogy is, de el kell fogadni, hogy vége, és megtanultuk, hogy nekünk bárhogy is, de menni kell tovább.
Három és fél éve múlt már, hogy Mami rosszul lett, és még aznap este itt hagyott minket. A gyásznak természetes része a harag, és én nagyon sokáig nehezteltem is rá emiatt, ám valahogy mégis éreztem őt, és azóta is érzem, hogy a hirtelen távozásával nem akart bántani, sőt azóta is vigyáz ránk. Nem vagyok az a mindennek spirituális magyarázatot adó típus, de mégis így gondolom.
Őt követte T és P amiatt a máig rejtélyes autóbaleset miatt. Azóta gondolom, hogy a gyerekkornak tulajdonképpen az vet véget, ha egy veled nagyjából egykorú hal meg váratlanul. Szörnyű volt a temetés, rémes egy testvér, egy édesanya és egy nagymama kisírt szemébe mondani, hogy “Őszinte részvétem”. Itt egy (két) értelmetlenül hamar véget ért, befejezetlen élet fölött érzel fájdalmat, és óhatatlanul is kétszer nézel körbe, mielőtt lelépsz a zebrára, mert rájössz, hogy tulajdonképpen a saját fiatalságod nem garancia semmire. Ezt pedig csak tetézi, hogy máig nincsenek meg a felelősök, bár remélem, azóta sem alszanak nyugodtan.
A kellemes családi karácsonyozás után január elején újabb hideg zuhany volt Papa rosszulléte. Itt már aztán tényleg azt éreztük, hogy maga alá temet az egész. A tavalyi január nem kicsit viselt meg minket. Borzasztó volt látni, hogy egy erős, és életvidám embert legyűr egy alattomos, hirtelen jövő betegség. Látni a szemében, hogy megértette, hogy a körülmények miatt nem értjük őt, de annál erősebben szorította a kezünket. Eddigre már összeért annyira az életünk B-vel, hogy az ő nagypapája miatt egyformán aggódjunk, és szenvedjük meg a távozását.
A januárt tovább “színesítette” a szomszéd nénink távozása is, akinek végül megvettük a lakását, és új életet leheltünk belé bízva abban, hogy elégedett azzal, amivé ez a mi kis új otthonunk vált.
Nos, ez az az évkezdés, ami után tényleg alig bírtunk felállni. Egyik pofon érte a másikat, de megcsináltuk. Így értünk el két héttel ezelőttre, amikor reggel 7:45-kor jött a telefon, hogy Nagyapus, a mi egyetlen nagyszülőnk (igen, bedobtuk a “közösbe”, és együtt imádtuk B-vel), újra együtt van Mamival. Volt pár napunk felkészülni erre, de én még az előző délután is teljes szívemből bíztam a javulásában, mitöbb a gyógyulásában. Itt is be kellett látnunk, hogy neki így a legjobb. Semmilyen körülmény nem tudta lenyomni, boldogan, intézetlen ügyet nem hagyva ment el, bár ha rajtam múlik, lett volna még dolga elég.
Aztán itt van a ma este, amikor egy tál cseresznye fölött kezdtem félig a boldog emlék, félig a boldog emlék keltette szomorúság miatt sírni. Amikor kislány voltam, és még mindketten éltek – és én még nem tudtam elképzelni sem, hogy egyszer majd nem lesznek – akkor órákat töltöttem a cseresznyefa alatt a nagykertben a magokat köpködve szerteszét. Sokat gondoltam rá, mi leszek, milyen leszek, amikor felnövök. Nos, erős. Annak kell lenni, mert sokan figyelnek odafentről.