Időm nagy részében azzal vagyok elfoglalva, hogy erős vagyok. Hogy az legyek. Aztán valahogy mindig rá kell jönnöm, hogy nem vagyok az. Illetve nem úgy, ahogy magamtól várnám. Engem is le tud dönteni a fáradság, a kimerültség, de akár egy komolyabb megfázás is, és olyankor minden fáj. Az élet is fáj. Pedig nincs okom rá, de ilyenkor kicsit hagyom magam sajnálni – magam.
Pedig amúgy irigylésre méltó életem van: tökéletes a férjem, csodás a készülő lakásunk és izgalmas a munkám. Mégis sokszor nyomorultul érzem magam. Ilyenkor elég csak egy apró csepp abba a bizonyos pohárba. Egy indokolatlan hülyeség, aminek hatására úgy ömlenek belőlem a könnyek, mint most a szavak. Aztán hirtelen üresnek érzem magam. Újra könnyűnek, mintha a sírás elmosott volna mindent. Üvöltve, fájdalmasan, hangtalanul, érzések nélkül potyognak belőlem a könnyek, mint a nyári zápor cseppjei. Aztán elhalkul. Elmúlik. Már csak belül érzem fel-feltörni az egészet. Elbújnék. Hozzábújnék. Egyedül. Kettesben. Sehogy sem jó, mert tulajdonképpen magamtól akarok szabadulni. A gondolataimtól, a gondjaimtól. Vannak egyáltalán? Vannak. Érnek ennyit? Nem tudok mást tenni.
Aztán állok a zuhany alatt, folyik rám a meleg víz, próbálom átmelegíteni nem csak a testem, de a lelkem is. Kihűltem.
Lassan elmúlik, visszavonulnak a viharfelhők, letettem a magamra vett fölösleges terheket, újra könnyű vagyok, és teszem a dolgom, amíg újra be nem borul. Tanulom. Még tanulom kezelni – magam.
Kommentek