Egy rossz kapcsolat állomásai 1. rész

Már az első pillanattól kezdve nyitott könyv voltunk a másiknak. Sokan nem szeretnek tudni a múltról, ami rendben is van, de én inkább a nyíltságra szavaztam, így pedig tabuk nélkül tudunk beszélni. Bármiről. Mindkettőnknek fontos volt anno a korábbi rossz kapcsolataink elemzése, hogy tanuljunk a hibáinkból, majd összetettük, amit megtudtunk. Első közös bejegyzésünk.

Jogos kérdés, hogy egy boldog házaspár romantikus vacsorájánál hogy kerül szóba az elhibázott kapcsolatok témája olyan mélységig, hogy pontokba szedjük azok állomásait. A válasz: fogalmam sincs. Tegnap este viszont direkt hoztam fel, mert a bevezetést már egy hete megírtam (aztán kitöröltem az egészet), és szerettem volna, ha ez a kis írás megszületik végre. Kíváncsi voltam, írás tekintetében mit hozunk össze, ha már az élet minden más területén kiváló csapat vagyunk. Tehát pontokba szedtük a már eleve halálra ítélt kapcsolatok fázisait, ahogy mi megéltük.

0. pont: “Úristen, észrevett!”

Én ezt az állapotot eleve vesztes pozíciónak nevezem. Adott az a szituáció, amikor nem az alacsony önbecsülésed, sokkal inkább az önbecsülésed teljes hiánya miatt egy szeretetéhes pandabocs lelkesedésével kapaszkodsz bele az első szembejövő emberbe, aki szóba áll veled. Amikor utólag felteszed a kérdést, hogy miért éppen rá esett a választásod, csak annyit tudsz mondani, hogy „ő volt az a férfi/nő, aki észrevett”. Ennyi. Meg sem fordult a fejedben, hogy van más is a világon. Aki jobb, jobban illik hozzád.

Ebben a helyzetben általában még nem rendelkezel elég tapasztalattal önmagadról, az értékedről. B szerint az is lényeges, hogy jellemzően nem figyelted meg a körülötted lévők kapcsolatait, nem vontál le következtetéseket, nincs összehasonlítási alapod, nem tudod elhelyezni a magatok kapcsolatát a jó-rossz skálán, fogalmad sincs, hogy normális, vagy sem az, ami történik. (Bár a mások kapcsolatával való összehasonlítás szerintem sokszor félrevezető lehet, viszont ha boldog kapcsolatot látsz, arról azért tudni lehet, hogy működik, ám az nem derül ki, hogy mitől. Szóval itt kicsit eltér a véleményünk.) Tapasztalatlan vagy, vagy csak simán fülig szerelmes, és azt gondolod, hogy ő más, ami köztetek van, az különleges. Eljutsz az egyes számú csapdához, vagyis elkezdesz örülni annak, hogy nem vagy egyedül, majd a kettesszámú csapdával megteremted a saját börtönöd: belelátod a másikba, amire vágysz (például a lelki társat).

Vagyis a 0. pontban teremtesz magadnak egy ideált/istent/bálványt. Idealizálsz magadnak egy embert, egy kapcsolatot, és felveszed a szemellenzőt. Bár még nem tudod, hogy így van, de eleve rossz megközelítésből indulsz el, és ebből nehéz lesz kimászni.

1. pont: Nem veszed észre

Ahogyan az előzményeket, a baljós árnyakat (hihi) sem. Itt csupán annyi történik, hogy telik az idő, miközben sok dolog nem változik a szemléletedben. A hozzád közel állók általában ilyenkor már észlelik a negatívumokat, amiken te egy legyintéssel továbblépsz, hiszen minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek (bár ebben az esetben leginkább csak völgyekről beszélhetünk). Ha épp karakánabbak a barátok, családtagok, akkor esetleg meg is említik, hogy szerintük valami nem kerek, de ekkor még a bálvány stabil, továbbra is bízol benne, sőt a közösen eltöltött időt sikerként könyveled el magadban, büszke vagy rá és visszautasítod, hogy bárki is másképp lássa. Szeretni akarsz, és egyre erősebben kötődsz, és láncolod magad a másikhoz, mint B önmagát iskolakezdéskor a gázcsőhöz. Rajongsz. (B ezen a ponton vont vallási párhuzamokat.)

Ám az idő továbbra is telik, és elég negatívum után azért mégiscsak elindul a vezérhangya. Lassan elkezded ízlelni a dolgot, el-elgondolkodsz, de nincs konklúzió. Érzed, hogy van valami gond, de semmi konkrétumot nem tudsz megfogalmazni, majd egyszer csak bevillan, de aztán…

2. pont: Nem veszel róla tudomást

Igen, itt már eljutottál abba a szakaszba, amikor szándékosan söpörsz le mindent az asztalról. Eddig csak bénáztál, kerested a választ, de most, hogy megvan, már tudatosan hessegeted el még a gondolatot is, ami akaratod ellenére mélyen belevéste magát az agyadba. Végre felfogtad, hogy ami itt megy, az távolról sem jó, végre megkérdőjelezed a bálványod, ízleled a csalódottság, és szabadulni vágyás ízét, majd szembe köpöd magad a tükörben. Többször is, de végre mérlegelsz. Már tudod, hogy beteg vagy, de nem akarsz róla tudomást venni, mert amiről nem tudsz, az nincs is – hiába fáj. Az eddigi negatív időszakokra hanyagul legyintve rásütöd a „mélypontok” bélyeget, és gondolod, hogy „majd túltesszük magunkat ezen is”. Teszed mindezt úgy, hogy közben teljes mértékben tudatában vagy annak, hogy ha nem teszel semmit, akkor az idők végezetéig képes vagy elüldögélni a kellemesnek rég nem mondható tele kád langyos vízben, de mivel tudod, hogy kint fáznál (ha csak pillanatokig is), így inkább maradsz.

Veszélyes játék a felismerés és tagadás hullámvasútja, mert a végtelenségig ülhetsz rajta. Titkon reméled, hogy kapsz egy külső lökést, ami megkönnyíti az elszakadást, de általában még ekkor is visszavonulsz a megszokások közé. Egyre sűrűbben, egyre mélyebben őrlődsz, mire végül rádöbbensz, hogy ha nem teszel semmit, akkor változás sem jön majd. Pozitív irányú semmiképp. Szóval…

Hamarosan folytatjuk a 2. részben…