Az előző bejegyzés bevezető rizsája után eljutottunk az eleve vesztes pozíciótól addig, hogy kezd benned megfogalmazódni, majd rá is jössz, hogy valami nincs rendben. Nem 1469 részes brazil szappanoperát terveztünk írni, de méltatlanul kivagdosni sem szerettem volna belőle, valamint arra sem vágytam, hogy sose olvassa végig senki a hosszúsága miatt. Szóval itt a második, befejező rész, amelyben Rosalinda rájön, hogy Alejandro hazudott neki, és mégsem koffeinmentes volt a kávé.
Ebben a szakaszban érsz el a helyzet megértéséig, tudatában vagy annak, hogy a kapcsolatotok nem jó, és minden igyekezet ellenére valószínűleg nem is lesz az. Folyamatosan belső harcokat vívsz, mert félsz kilépni a kényelmetlen kényelmi zónádból. Egy dologban vagy csak biztos, hogy egyedül nem jó, és bár vele sem feltétlen jó, azért mégsem vagy egyedül, mert már nem is emlékszel, milyen egyedül lenni.
Ám itt lassan döntést kell hoznod, mert a küszöbön állsz. Mész, vagy maradsz? Ha maradsz, akkor nem válik elvesztegetett, ablakon kidobott idővé az, amit együtt töltöttetek. Meg amúgy is úgy érzed, hogy még nem tettél meg mindent, kell lennie még valaminek, amivel most akkor igazán helyre hozod az egészet. Még meg kell tenned valami nagyon fontosat, mielőtt végleg búcsút intenél. Ez általában véve korrekt, hiszen mindenkor törekedni kell arra, hogy megjavítsuk azt, ami elromlott, de mi van azzal, ami sosem volt (igazán) jó? Ha menni szeretnél, akkor pedig fokozatosan erősítened kell magad, össze kell szedned minden bátorságod, hogy kilépj, és visszaadd a szabadságod. Teheted a negatívumok felsorakoztatásával, a körvonalazódó elvárásaid megfogalmazásával, zavaró, sőt fájdalmas kérdések feltételével. Eljuthatsz oda, hogy már nem tudod eldönteni, hogy szereted, vagy utálod a másikat. Vissza is eshetsz. Akár többször is. Ilyenkor ismét a 2. pontban találod magad, és bedugod a fejed a homokba.
Készülj fel rá, hogy ha nem sikerül megoldást találnod, akkor egyre sűrűbben találod majd magad a küszöbön, és közben végig a saját időddel játszol, meg persze a másikéval. Ez egy elcseszett társasjáték, ahol bármikor dobhatsz hatost – ha akarsz –, és kiszabadulhatsz a börtönből.
Amennyiben előre indultál, kifelé onnan, ahol eddig voltál, ne gondold, hogy ennyi volt, és „le van tudva” ennyivel. A szabadság még odébb van. Innen még bármelyik pillanatban megrémíthet a külvilág, visszaszökkenhetsz, és becsaphatod magad mögött az ajtót, vagyis visszatáncolhatsz. A 2. pont kálváriája fogad ismét annyi kiegészítéssel, hogy újra bízol. Hiszen valami mégiscsak visszahúzott, ő pedig itt várt rád.
Ugyanakkor tovább is léphetsz. Mondjuk az ablakhoz, és visszamászhatsz ott is. Lehet, hogy ez a rövid szabadulás megerősít abban, hogy bízz benne, hogy tud(sz) változtatni, és ez majd mindent megold. De gondolhatod azt is, hogy mégis megfelel a másik, ha kidobod azt a sok rosszat, és csak a jóra koncentrálsz. Erről azt gondoljuk, hogy ez a kvázi továbblépés, ami tapasztalataink szerint ugyanúgy visszalök a 2. pontba, csak előtte van egy boldog lebegés, ami akár hónapokig is tarthat. Ez alatt akár lánykérés is történhet*, vagy elkezdhettek családot tervezni, jöhetnek a boldog nyaralások és a közösen megélt, meghatározó jó élmények (vagy mindezek ígérgetése).
Ha viszont úgy döntesz, hogy letéped a sebtapaszt, és a rövid ideig tartó rossz érzés, és erős hiányérzet ellenére (ami lehet, hogy nem a másik, hanem inkább csak a nem-egyedüllét hiánya) kitartasz a döntésed mellett, akkor rájöhetsz, hogy ez a legjobb dolog, amit tehettél. Mindkettőtökkel. Tanulhatsz a tapasztalataidból, és felállíthatsz egy olyan értékrendet, aminek a segítségével a következő kapcsolatodat egy sokkal jobb kezdő pozícióból indíthatod.
Itt fontos megjegyezni, hogy a másik fél nem feltétlen rossz ember, lehet, hogy csak nem illetek össze, és az erőlködés alatt mindketten rossz irányba fejlődtök, rosszat hoztok ki a másikból. Lehet, hogy minden igyekezetetek ellenére nem tudtok összecsiszolódni, és mindketten jobban jártok, ha szabadon megtalálhatjátok a boldogságotokat – mással. Viszont az is előfordulhat, hogy a másik csak magával van elfoglalva, és/vagy pszichológiai értelemben beteg (pl. nárcisztikus személyiségzavaros – na erről majd még írok, ez külön posztot ér).
Mi tartott olyan sokáig vissza attól, hogy kilépj? „Azt gondoltam, vannak még olyan megoldások, amiket kihagytam, nem voltam elég körültekintő. Mindenképpen úgy gondoltam, hogy én vagyok a negatívumoknak az oka.” „Azt gondoltam, hátha mégis meg tudom változtatni, mi több megváltani, és végül olyan lesz, amilyennek elképzeltem.”
Mi adott végül erőt ahhoz, hogy meghozd a végső döntést? „Rájöttem, hogy jobb nem lesz, mert nem tud jobb lenni. Már mindent megtettem, és már csak a saját időmet húztam, a másik idejét pedig raboltam.” „Elmentem önmagam feladásával, ő meg elment a megalázásommal a falig, de végre eljutottam arra a pontra, hogy felismertem, ennél többet érek. Az ego-m pedig felrobbantotta a hidat mögöttem.”
Tehát mindkettőnknél volt egy indikátor, egy gyutacs, aminek segítségével (B békésen, én kevésbé békésen) elengedtük a másikat. Felülemelkedtünk az addig történteken (én még a messiás-komplexusomon is), levontuk a konklúziót, majd kicsivel később találkoztunk, és már a 0. pontban máshogyan indultunk neki egymással. 🙂
*Lassan nem tudom egy kezemen megszámolni, hány ismerősöm próbálta menteni a menthetetlent a házasság ígéretével. Gyerekek, a házasságtól nem lesz jobb semmi. Nem arra hivatott, hogy megragassza, ami eltört, hanem hogy (legjobb esetben) megtartsa, ami jó.
Nektek mik a tapasztalataitok? Mit láttok magatok körül? Mi a véleményetek?