Az előző bejegyzésem sosem várt sikert hozott a blog történetében. Az amúgy minimális látogatottság több száz-szorosára nőtt, és heteken keresztül tartotta is magát. Hogy is mondjam… felkavartam az állóvizet, és pontosan azoknál talált be, akikről szólt. Azóta beszéltem a témáról több emberrel (fotósokkal is), és ha nem is ilyen erőteljes megnyilvánulással, de szintén nem támogatják az oktalan túlárazást. Na de vegyük végig az elmúlt több hónap eseményeit.
Szóval február óta úgy június közepéig nagyon látványos dolgok nem történtek. Ennek részben az az oka, hogy nem kezdtünk őrült rohanásba, mert “Ej, ráérünk arra még!”, másrészt még záróvizsgázgattam az egyetemen és a többi… Szóval mikor már 2 hónap sem volt az esküvőig, hirtelen belénk villant: 2 hónap sincs az esküvőig, és még nincs meghívónk, nincsenek végleges egyeztetések és minden a levegőben lóg. Kicsit mérges lettem magamra, hogy éééén, mint papírral rendelkező, végzett (és némileg tapasztalt) rendezvényszervező a saját esküvőnkkel nem foglalkoztam. Idáig. De majd mostantól más lesz. (Ja, amúgy nem lett.)
No meg ezzel a poszttal sem, úgy tavaly augusztus vége óta. De persze szó sincs arról, hogy tétlenkedtem volna, sőt. Viszont ha már megígértem (első sorban magamnak), hogy ez a bejegyzés is meg fog születni, hát tartsam is be. Bár már egyáltalán nem emlékszem, hogy mit akartam írni, és már ezerszer túl vagyok a szervezéskori idegállapoton, de azért megpróbálom visszahelyezni magam: elkezdek toporzékolni.
Esküvőre készülök 3. – avagy mindjárt megőrülök
Előkészületek – avagy mindjárt megőrülök
Szóval addig húztuk az időt a meghívókkal, hogy a rokonok elkezdtek hívogatni minket, hogy akkor most lesz esküvő, vagy le lett fújva? (Tudniillik akkoriban vettünk lakást, és joggal gondolhatták, hogy ez elvitte minden elszántságunkat.) Mindenkit megnyugtattunk, hogy meg fogjuk tartani, és a meghívókat is visszük. Lassan. Nagyon lassan. Az egyetlen olyan dolog, ami rossz emlékeket hoz vissza, az a rohanás miatti kapkodás. Hogy nem igazán tudtuk kiélvezni a jegyesség egy évét, mert állandóan volt valami. A meghívókat nem tudtuk mindenkinek személyesen átadni, vagy csak rohanva, pedig mindenki készült az esküvőnkre. Ez viszont egy óriási pozitív töltet volt, hogy a családunk, barátaink a lelküket is ünneplőbe öltöztették, és várták a mi napunkat. Sosem fogom elfelejteni nekik.
Ami miatt igazán hisztirohamot kaptam, az a ruha volt. Megvettem még januárban, gondoltam átalakíttatom, de ezt is addig húztam, hogy június közepén derült ki, mégsem lesz ruhám augusztus 4-re. Július előtt meg egyszerűen nem értem rá ruhákat próbálgatni (amíg anyám ki nem adta parancsba, hogy a záróvizsga!!! előtti!!! szombaton!!! húzzam el a belem egy szalonba). Sikerült választani, összesen 5 ruha volt rajtam a készülődés során, nem jártam 70 szalonban (bár még az is buli lett volna – de nem volt rá időm, meg leginkább türelmem).
Megfogadtam, hogy én bizony nem fogok állandóan az esküvőről beszélni mindenkivel, és mindenkinek, de egyszerűen nem tudtam betartani, bár általában elég elnézőek voltak velem, amit innen még egyszer köszönök. Meg azt is megfogadtam, hogy nem leszek menyaszörny. Ezt sem sikerült minden esetben betartanom, de azt hiszem, hogy az elviselhetőség keretein belül tudtam maradni. Nos ez nem megy mindenkinek, lásd az első részt.
Lényeg a lényeg, végül összehoztuk. B nagyon sokat segített, és aktívan részt vett a szervezésben, legfőképp az utolsó két hétben, amikor én dolgoztam, ő pedig szabadságon volt, és egyik helyről rohangált a másikra, hogy minden szir-szart megvegyen. Telefonált, ügyintézett. Fiúk, lehet példát venni, hogy nem csak hátra dőlve lehet várni, hogy a sült kacsa a szátokba repüljön, mert a ti esküvőtök is, úgyhogy moccanjatok meg.
Aznap – káoszból álom, álomból valóság
Reggel eldöntöttem, hogy bármi is történjen, egy a fontos: összeházasodunk. Ha ez megtörténik, akkor a foglalkozás elérte a célját. Minden más csak hab a tortán. Ez pedig azt jelentette, hogy mikor B fél-egy órás csúszással esett be, és kezdett el készülődni, mert a dekoros elkésett az étteremből (ahol a kocsit is díszítenie kellett, amíg B séróját belövi a fodrász), és a szülőköszöntő, illetve koszorús lányoknak való virágok sehol sem voltak, akkor vettem egy nagy levegőt… és elengedtem. Ha odaér időben, szuper, ha nem, akkor majd nevetünk egy jót. Szerencsére sem anyám, sem anyósom nem vette volna zokon, ha csak két nagy puszit, meg egy ölelést kapnak tőlünk. Karácsonyra is azt szoktak.
El kell mondanom, hogy az év legforróbb napját sikerült kiválasztanunk, mint kiderült. Még előző este jól kitaláltuk, hogy venni kell fél literes ásványvizeket, hogy a csoportos fotózás során senki ne essen össze a hőségtől. Igen ám, de azt be is kell hűteni, amihez nem volt elég hely a hűtőben. Sebaj, anyósom, és a sógornőm elmentek a boltba még a ceremónia előtt, és bevásároltak. Itt jött egy kis gubanc, mert amíg ők hűsöltek a légkondicionált üzletben, addig a házasságkötő teremben nagy volt az izgalom, keresték az örömanyát, amiről én lemaradtam, mert kedélyesen csevegtem az érkező vendégekkel (magyarul elfelejtettem elbújni, hogy meglepcsi legyen az outfit-em). De erről később, próbálok időrendben haladni.
Szóval elkészültünk mindketten, és lóhalálában odaértünk a fotózásra a megbeszélt helyre, a megbeszélt időben. Alig hagytunk otthon pár dolgot: a gyűrűket, a csokromat, a fülbevalómat, nyakláncomat… Szóval B futott még egy kört, így sikerült alaposan lefőve elkezdenünk az önfeledt fotózást. Azt mindenképp el kell mondanom, hogy a két fotósunk igazi önfeláldozással kiállt a tűző napsütésbe, és inkább derítettek (azt hiszem, így hívják, mikor azzal az ezüst fóliával rád irányítják a fényt), míg mi az árnyékban hűsöltünk. Amennyire a forróság engedte, nagyon élveztük a fotózást, és a szuper társaságot. Aztán mire befejeztük, megérkeztek a hiányzó virágok (szóval hisztike nélkül is elrendeződött a dolog).
Szóval ott maradtunk el, hogy hol maradt el az örömanya. Az előttünk házasulni készülő pár lelépett, így volt fél óra gap a mi ceremóniánk előtt, ami miatt a helyiek részéről volt rajtunk egy kis nyomás, hogy kezdjünk előbb. De B édesanyja nem volt sehol, ami miatt az én (akkor még csak) vőlegényem őrült rohangálásba kezdett a terem, és a kapu között, hátha meglátja valahol. Volt nekünk egy fantasztikus ceremóniamesterünk, Bogi (akiről B az első találkozás után azt mondta, hogy ha van szinonima a lelkes szóra, akkor az ő), aki azt mondta, hogy nyugodjon le, szellemüljön át, majd ő előkeríti. Az első évfordulónkon mesélte el sógorom, hogy ezt követően Bogi elé állt, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte: “Kerítsd elő az anyádat!”. Ezen mind hatalmasat nevettünk. A lényeg ugyanis teljesült, hiszen rólunk levette a terhet, és mivel kiváló a problémamegoldó készsége (és mivel sosem találkozott korábban az anyósommal, így neki nehéz lett volna megkeresnie), megtalálta azt az embert, aki ebben hatékonyan tudott közreműködni. Szóval végül mind összegyűltünk, és kimondtuk azt a bizonyos igent. Koccintottunk, és mentünk csoportosan fotózni. Itt remekül bevált, hogy előre összeírtuk, hogy kikkel, és milyen sorrendben készítsünk képet (persze a rohanókat igyekeztünk előre venni, amennyire lehetett), mert így sokkal gördülékenyebb volt az egész. A víz is elfogyott.
Az étterembe vezető úton végig dudáltunk, és sok szembejövő visszadudált, meg volt, aki beszólt. Egészségére. A forróságot enyhítette a benti kellemes klíma, és az, hogy a fotózás második etapja előtt volt egy kis időnk meginni néhány pohár vizet. Itt emelném ki, hogy lányok, készülni kell a cipő esetében B-tervvel, mert nekem igazi megváltás volt, amikor a magassarkút lecseréltem tornacsukára. Ezért is lett jóval hamarabb vége a fotózásnak, mert már szó szerint nem bírtam állni. Az utolsó képek meg is sínylették, ám ez az egyik kedvencem lett:
Innentől még volt fél óránk a vacsora kezdetéig, így B tudott aludni egy kicsit. Bizony, ennyire leterhelte a tény, hogy megházasodott, de jelentem, már túl van az első sokkon. A továbbiakban pedig önfeledten szórakoztunk, ettünk-ittunk, jól mulattunk éjjel kettőig, amiben a DJ-nk hatalmas segítség volt. Szóval egy nagyszerű csapatot sikerült összehoznunk minden oldalról. Azóta is hálás szívvel gondolunk rátok, és a sok segítségre, amit kaptunk tőletek (is).
Nem szívesen csapom le a végét, de az az igazság, hogy még oldalakon át tudnék mesélni az apróságokról, amik még mindig megjelennek előttem, ha becsukom a szemem, és az esküvőnkre gondolok. Ezek viszont olyan dolgok, amik inkább nekem fontosak, és kevésbé szórakoztatóak, vagy tanulságosak egy kívülállónak. Ám a lényeg, hogy mi ketten nagyon jól éreztük magunkat, és a vendégseregtől is nagyon sok pozitív visszajelzés jön még most is, ha szóba kerül. Az a nap mi voltunk, teljesen önazonosak tudtunk maradni, ami nekünk szintén nagyon fontos volt. Így még néhány jó tanácsot adnék át:
- ez a nap rólatok szól. Ne engedjétek, hogy mások beleszóljanak. Mi csak olyanokat hívtunk meg, akiket ismerünk, és szeretünk. (A lagziba pedig még inkább szűrni kellett, mert nem fért volna be mindenki, így komplett társaságokat húztunk le a listáról.) Ez azt jelenti, hogy a negyvenkettedik nagynéni, unokabácsi és ezekhez hasonlók, akikkel évek óta nem beszéltünk (vagy csak alig) nem voltak ott. Akkor sem, ha vastag a pénztárcájuk. Ne az esküvőtökön akarjatok többnek, vagy másnak látszani, mert ha az előző pontot betartjátok, akkor akik ott lesznek, jól ismernek titeket, így tudni fogják, hogy a pajtában tartott vintage lovas témájú luxus lagzi olyan távol áll tőletek, amennyire csak lehet, és furcsa lesz ez a trend miatti meghasonulás. Ugyanakkor kár milliókat költeni egyes elemekre csak azért, mert most az a menő.
- nem minden a dekor. Hidd el, nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni az utolsó apró díszre, de akik szeretnek titeket, nem azt fogják nézni, hogy a cipőd talpa színben harmonizál-e az asztaldísz masnijával. Ne a Pinterest csodalagzijaiból indulj ki, hanem magadból. A kevesebb néha több.
- ne essetek szét közben. Bármennyire is triviális, ha nem elég stabil a kapcsolat, akkor az esküvőszervezés igen megnyirbálhatja. Nem jó, ha csak az egyik fél viseli a szívén, vagy tolja túl. Törekedjetek az egyensúlyra. Ugyan a fiúkat nem fogja mélységesen érdekelni, hogy milyen típusú virág kerül a vázákba, de a menü kiválasztásánál biztos, hogy lelkesebbek lesznek.
- tökéletes esküvő. Tőletek lesz az. A hangulattól lesz az. A boldogságotoktól lesz az. Stresszelni, és kiborulni az utolsó apró részlet miatt? Hidd el, ostobaság. Ha már ott vagy, add át magad, és élvezd, mert akármilyen hosszú is a szervezés, az a nap egy szempillantás alatt for elmúlni. Éld meg. Éld át. Különben kár volt minden belefektetett energiáért.
- nem a pénz a lényeg. Ha nincs sok pénzed, vagy nem szánsz rá túl sokat, akkor lehet kicsi esküvőt csinálni. Nem a ráköltött összeg nagyságával arányos a későbbi boldogságotok. Tisztázzátok, hogy mik a legfontosabb dolgok, amikre nagyobb összeget szántok (pl. gyűrűk, fotós, vacsora), és minden másnál törekedjetek a szükséges minimumra. A világ minden vagyonát el lehet költeni egy esküvőre, de gondolni kell a holnapra is, hogy akkorra is maradjon muníció. Az esküvő (nem a házasságkötés!) egy buli. Én azt szoktam mondani, hogy akkora összeget adj ki rá, amennyit nem vársz vissza, és annak tudatában sem sajnálod, hogy ez kiment, és nem jön vissza többé. Rossz stratégia a menyasszonytánc bevételére támaszkodni, mert az megjósolhatatlan. Lehet, hogy nullásra kihozzátok a dolgot, de az is lehet, hogy sokkal kevesebb jön be, mint amennyi kiment. Tedd fel a kérdést, hogy egy adott kiadás hozzásegít-e majd ahhoz, hogy másnap reggel elégedetten vigyorogj, mert jobb lett tőle a nagy nap.
- ne másokból indulj ki. A ti esküvőtök nem másoké. Ha másoknál tíz lufit engedtek fel, akkor nálatok nem kell tizenegyet. Ez nem verseny. Nem kell egymást legyőzni. Ha valakivel szemben bizonyítási vágyad van, inkább meg se hívd, úgysem tudsz majd megfelelni, mert ha akar, úgyis talál valamit, ami neki nem tetszik majd.
- élvezzétek. Ez már félig-meddig volt, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a ti napotok, és nem azért gyűjtöttetek rá hónapokig-évekig, hogy utána rossz szájízzel emlékezzetek vissza. Mindent ennek tudatában csináljatok. Együtt. Egymásért.
Kommentek