Igazság szerint ritka nagy tehetségem van ahhoz, hogy a lehető leglehetetlenebb időpontokban, helyeken és helyzetekben leégessem magam. Ám ez általában nem fizikailag történik – szerencsére. De már erre is van egy kiváló receptem: végy másfél liter forró vizet, és egy hőálló üvegkancsót, aztán futás a kórházi ügyeletre. Az égési osztályra. Ez így elég korrekt napkezdés december 21-én, nem?
Photo by John-Mark Smith on Unsplash
Időm nagy részében azzal vagyok elfoglalva, hogy erős vagyok. Hogy az legyek. Aztán valahogy mindig rá kell jönnöm, hogy nem vagyok az. Illetve nem úgy, ahogy magamtól várnám. Engem is le tud dönteni a fáradság, a kimerültség, de akár egy komolyabb megfázás is, és olyankor minden fáj. Az élet is fáj. Pedig nincs okom rá, de ilyenkor kicsit hagyom magam sajnálni – magam.
Bármennyire is morbid még a gondolat is, nemhogy kimondani, vagy akár leírni, hogy idővel az ember rutint szerez a gyászban, mégis így gondolom. Sajnos viszonylag sok közeli ismerőst, és még közelebbi családtagot búcsúztattunk el az elmúlt években. Furcsa, de amennyire váratlan, és feldolgozhatatlan volt Mami halála, mégis sokat tanultam belőle, és általa.
