Bármennyire is morbid még a gondolat is, nemhogy kimondani, vagy akár leírni, hogy idővel az ember rutint szerez a gyászban, mégis így gondolom. Sajnos viszonylag sok közeli ismerőst, és még közelebbi családtagot búcsúztattunk el az elmúlt években. Furcsa, de amennyire váratlan, és feldolgozhatatlan volt Mami halála, mégis sokat tanultam belőle, és általa.
Azt szoktam mondani, hogy az élet csodája, és tragédiája is ugyanaz, mégpedig, hogy sosem áll meg. Akármi történt tegnap, reggel felkel a Nap, és menned kell tovább. Még akkor is, ha legszívesebben kivennél egy szabadnapot az életedből, mert olyan csapás ért, ami után nem akarsz felállni. Mégis kénytelen vagy.
Már eltelt több mint egy év. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de ez nem igaz. Idővel azt hiszed, eltemetted a fájdalmad, hogy az aztán sokkal mélyebbről, sokkal fájóbban törjön a felszínre. Újra és újra. Mikor december 6-án eltelt az egy év, mintha sikerült volna felejteni. Már nem járt minden nap a fejemben, hogy elveszítettem. Talán volt olyan nap is, amikor szinte egyáltalán nem jutott eszembe, vagy csak nem tudatosan. Meg is ijedtem, azt hittem, elfelejtettem Őt. Bűntudatom volt. Féltem, hogy a fájdalom elől való menekülés közben elveszítettem az emlékét.
