Szoktam mondani, hogy láttam én már eleget ahhoz, hogy ne bízzak meg senkiben. Valójában ez csak duma, mert mindannak a sok rossznak ellenére, amit átéltem, még mindig próbálok bízni. Azt is szoktam mondani, hogy B annyira jó ember, hogy olyat még nem hordott a hátán a Föld. Valójában ez pontosan így igaz, minden egyéb megjegyzés nélkül. Pont.
Eredetileg egy pályázatra írtam, de rájöttem, nem vagyok én az a pályázgatós fajta, úgyhogy álljon itt egyfajta válaszként az Örökös elégedetlenség című posztra.
Nem olyan régen beszélgettem az egyik munkatársammal. Mesélt az életéről, a családjáról, a mindennapok küzdelmeiről, ameddig eljutott idáig, és a nagyívű, hosszútávú terveiről, amelyek felé tart. Aztán valahogy sikerült megragadnunk mindkettőnk problémájának a lényegét, már ami a boldogságot illeti.
“Mindig az a szar, ami van.” Ez a mondat egy, a barátnőimmel folytatott beszélgetésben hangzott el – általam. E-nek nagyon megtetszett, kiírta Facebookra. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, mit is mondtam valójában. Alapvetően iróniának szántam, mivel egy olyan kontextusba szúrtam bele, amiben éppen a főiskolai körülményeket, és lehetőségeket szidtuk. Erre T azt kérdezte (teljesen jogosan), hogy “amúgy azt hiszitek, máshol nem ez van?!” Igaza volt.
