Azt szoktam mondani, hogy az élet csodája, és tragédiája is ugyanaz, mégpedig, hogy sosem áll meg. Akármi történt tegnap, reggel felkel a Nap, és menned kell tovább. Még akkor is, ha legszívesebben kivennél egy szabadnapot az életedből, mert olyan csapás ért, ami után nem akarsz felállni. Mégis kénytelen vagy.
Vérmérséklettől függően lehet folytatni a mondatot. Van, aki limonádét készít belőle, van, aki kér hozzá kis sót és tequilát. A lényeg, hogy valami jót hozzunk ki egy nehéz helyzetből, ami gondot okoz a számunkra. De ezek mögött a helyzetek mögött általában áll egy, vagy több olyan ember, aki(k) kiváltotta(k) azt.
Mondhatni elmúlt már a kamaszkorom, még akkor is, ha épp most lettem 18 éves. Na jó, nem. Nem lennék újra 18. A WMN.hu elindított egy cikksorozatot, amiben kamaszkori önmaguknak üzennek. Kedvesen, bátorítón, ironikusan, leszúróan, kicsit kioktatóan, ahogy éppen jött. Ahogy éppen akkor, abban az élethelyzetben kellett volna, hogy valaki helyretegye őket. Úgy, ahogy igazából mindenki csak saját magát tudja.
