Szoktam mondani, hogy láttam én már eleget ahhoz, hogy ne bízzak meg senkiben. Valójában ez csak duma, mert mindannak a sok rossznak ellenére, amit átéltem, még mindig próbálok bízni. Azt is szoktam mondani, hogy B annyira jó ember, hogy olyat még nem hordott a hátán a Föld. Valójában ez pontosan így igaz, minden egyéb megjegyzés nélkül. Pont.
Eredetileg egy pályázatra írtam, de rájöttem, nem vagyok én az a pályázgatós fajta, úgyhogy álljon itt egyfajta válaszként az Örökös elégedetlenség című posztra.
Nem olyan régen beszélgettem az egyik munkatársammal. Mesélt az életéről, a családjáról, a mindennapok küzdelmeiről, ameddig eljutott idáig, és a nagyívű, hosszútávú terveiről, amelyek felé tart. Aztán valahogy sikerült megragadnunk mindkettőnk problémájának a lényegét, már ami a boldogságot illeti.
Már eltelt több mint egy év. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de ez nem igaz. Idővel azt hiszed, eltemetted a fájdalmad, hogy az aztán sokkal mélyebbről, sokkal fájóbban törjön a felszínre. Újra és újra. Mikor december 6-án eltelt az egy év, mintha sikerült volna felejteni. Már nem járt minden nap a fejemben, hogy elveszítettem. Talán volt olyan nap is, amikor szinte egyáltalán nem jutott eszembe, vagy csak nem tudatosan. Meg is ijedtem, azt hittem, elfelejtettem Őt. Bűntudatom volt. Féltem, hogy a fájdalom elől való menekülés közben elveszítettem az emlékét.
