Soha, egyetlen bejegyzést sem kezdtem el, hagytam félbe, majd kezdtem elölről, úgy és annyiszor, mint ezt. Olyan volt, hogy megírtam egyet, de kitöröltem, mert csak arra volt szükségem, hogy kiírjam magamból a dolgot, megkönnyebbültem vagy egyszerűen rájöttem, hogy kár tovább pörögni rajta, így elengedtem. De ez egy olyan téma, ami mellett egyszerűen képtelen voltam szó nélkül elmenni.
Hosszú ideig győzködtem magam, hogy nyugodjak le a…, de aztán egy nap végérvényesen eldöntöttem, hogy ez a poszt meg fog születni, mert tényleg tele lett a hócipőm. Az első részben néhány menyasszony idegesítő kérdéseit taglaltam, valamint jeleztem, hogy még nincs fotósunk. Lett, és nagyon elégedettek vagyunk vele az eddig látottak alapján, DE…
Azt szoktam mondani, hogy az élet csodája, és tragédiája is ugyanaz, mégpedig, hogy sosem áll meg. Akármi történt tegnap, reggel felkel a Nap, és menned kell tovább. Még akkor is, ha legszívesebben kivennél egy szabadnapot az életedből, mert olyan csapás ért, ami után nem akarsz felállni. Mégis kénytelen vagy.
