Szoktam mondani, hogy láttam én már eleget ahhoz, hogy ne bízzak meg senkiben. Valójában ez csak duma, mert mindannak a sok rossznak ellenére, amit átéltem, még mindig próbálok bízni. Azt is szoktam mondani, hogy B annyira jó ember, hogy olyat még nem hordott a hátán a Föld. Valójában ez pontosan így igaz, minden egyéb megjegyzés nélkül. Pont.
Néha rám jön, hogy márpedig most és azonnal sütni akarok valamit. Alapvetően szívesen elpepecselek a konyhában. Mikor vadast készítettünk, akkor sem én voltam extra türelmetlen, hanem B, de ezt betudjuk annak, hogy éhes volt. 🙂
Eredetileg egy pályázatra írtam, de rájöttem, nem vagyok én az a pályázgatós fajta, úgyhogy álljon itt egyfajta válaszként az Örökös elégedetlenség című posztra.
Nem olyan régen beszélgettem az egyik munkatársammal. Mesélt az életéről, a családjáról, a mindennapok küzdelmeiről, ameddig eljutott idáig, és a nagyívű, hosszútávú terveiről, amelyek felé tart. Aztán valahogy sikerült megragadnunk mindkettőnk problémájának a lényegét, már ami a boldogságot illeti.
