Ígéretek #2

Itt a folytatás. Nagyon sok erő kellett ahhoz, hogy képes legyek belevágni, mert egy egészen friss sebet készülök feltépni. Elöljáróban annyit, hogy a 4., vagyis a feel your pain deeply (hagyd, hogy mélyen átjárjon a fájdalom), illetve az 5. let it go with peace (hagyd békében elmenni) pontokkal lesz kapcsolatos. Azt remélem, hogy a végére eljutok az ötödik ponthoz a lelkemben is végre, és nem csak az eszemmel leszek képes kezelni a történteket. A gyászt.

1940. január 17-én Anarcson megszületett a nagymamám, szülei sokadik gyermekeként. Alig múlt 20 éves, amikor a nála 14 évvel idősebb nagypapámhoz feleségül ment. Rá egy évre megszületett az édesanyám, majd 4 év múltán a nagynéném is. Nagyapa Budapesten dolgozott, Mami pedig a gyerekekkel volt otthon, 300 km-re a férjétől. Attól a férfitól, aki még 50 év házasság után is szerelmesen nézett rá, miközben veszekedett vele valami apróság miatt.

Aztán egyszer, még jó régen, 30-40 évvel ezelőtt diabéteszt diagnosztizáltak Nála. Akinek van ilyen rokona, ismerőse, vagy ne adj’ Isten ő maga cukorbeteg, az tudja, hogy hosszútávon – még kezelések mellett is – milyen kimenetele lehet ennek a kórnak: üszkösödés miatti végtagvesztés, vakság, szív- és érrendszeri gondok. Maminak az utolsó volt. Már talán 7 éve is van, hogy infarktusok miatt kórházba került, Debrecenben megkatéterezték és miután úgy ítélték meg, hogy a dolog komoly, megműtötték. Felgyógyult, de az orvos már akkor megmondta, hogy minden további nap ajándék, mert várhatóak újabb infarktusok, és nem tudhatjuk, melyik lesz végzetes. Eltelt pár év, majd újra kórházba került. Közben állandóan fájt a háta, amit a rossz ízületeinek tudtak be, és injekciókkal kezelték, de persze nem csitultak, sőt! Azon a nyáron az orvos közölte, hogy szívelégtelenség lépett fel Nála. Akkor, ott megmondták, hogy még három infarktus, és vége. Tavaly nyár óta szinte havonta volt kórházban…

2014. december 6-án, szombaton reggel Nagyapus névnapja volt. Közel fél éve nem voltam otthon, és nagyon vágytam látni a nagyszüleimet és a nagynénémet.
Már nem emlékszem pontosan, hogy ki, és mikor hívott, de megtudtam, hogy Mami rosszul van, viszik a kórházba. A nap további része csupán elmosódott képekben van meg: hívást várok, miközben rettegek is, mert egyre rosszabbak a hírek, és egyre kevesebb reménnyel kecsegtetnek az orvosok. Leáll a veséje, a tüdején víz van, a szíve alig tud verni… Állok B-ék konyhájában, és együtt hallgatjuk, hogy mi van. A rideg tényeket arról, hogy itt a vég… Az eszem végig tudta, de nem akartam elfogadni. Beszélni akartam Vele, hogy megbizonyosodjam róla, hogy ez csupán tévedés, hogy a vidám hangját hallva elfelejtsem az imént hallottakat. Felhívtam nagynénémet, aki mindvégig Vele volt a kórházban, és ő adta oda Neki a telefont, hogy tudjunk beszélni. Emlékszem, próbáltam viccel elütni a dolgot. “Nem tudsz a fenekeden meglenni otthon?” Máskor ezen mosolygott volna egy jót, és válaszolt volna valami frappánsat. Helyette a válasz ennyi volt: nagyon rosszul vagyok. A telefon másik végén egy megtört hang annyit tudott csak mondani, hogy “nagyon rosszul vagyok”. Semmi Galambom, semmi puszi küldés, semmi nevetés, csak annyi, hogy nagyon rosszul vagyok. Hallom én, Mami, de mondd azt, hogy nincs semmi baj, mondd azt, hogy csak fáradt vagy. Mondd, hogy hamarosan hazaengednek. Nem is emlékszem, hogy beszéltünk-e még valamit ezután. Annyira emlékszem csak, hogy B-éknél a padlót bámulom, és próbálom nem elsírni magam, amíg Vele beszélek. Próbálok higgadt hangon mondani Neki valami bátorítót, hogy megnyugodjon, mert nem lesz semmi gond. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy igenis van.

Újabb snitt. B egyik barátjánál hallgatunk egy koncertfelvételt, mikor hívnak. Nagy a baj, vinnék katéterezni Nyíregyházára. Egyre rosszabbul van… B próbál megtartani, mert majdnem összeesem.

A bejárati ajtónál állok egyedül, indulunk B édesanyjához. Felnézek az égre, bámulom a csillagokat, és egy dolgot mondok. Egy dolgot kérek Istentől, hogy ne szenvedjen. Ő ne szenvedjen, aki egy életen keresztül keményen dolgozott, és méltósággal élt. Ő, aki felnevelt két gyermeket, és olyan nagymama, amilyet mindenki csak kívánhat. Ő, aki annyi nehézségen, annyi betegségen átesett már, ne szenvedjen. Ott, és akkor elengedtem. Tudtam, megértettem, hogy onnan, ahol Ő van, nincs visszaút, vagy csak néhány nap gépeken. Megszólalt bennem a racionalitás, az eszem győzedelmeskedett egy pillanatra a szívem fölött, és elengedtem Őt, akit annyira szeretek. Csak azért, hogy Neki jó legyen.

A következő kép a végső. Miután egész nap mantráztam magamban, hogy nem lesz gond, meggyógyul, és a korábban történtek ellenére is szívből bíztam benne, Apa felhívott, hogy elment. Elengedtem, és elment. Mintha a szívemet tépték volna ki… Hirtelen ürességet éreztem, és csak sírtam. B ott guggolt előttem, és magához ölelt. Tartott. Hagyta, hogy fájjon, mert ilyenkor ez az egyetlen, amit tenni lehet. Rombolni tudtam volna. Üvölteni. Legbelül mégis tudtam, hogy Neki ez a legjobb. Nem szenved többé, elment békében. Csupán egyetlen pillanat volt, oldalra biccent a feje és nem volt többé. Nem volt többé a hangja, amit még ma is hallok a fejemben, nem volt többé a nevetése, ami olyan sokszor felvidított. Nem volt többé a simogatása, az ölelése. Nincs többé Mamikám.

Aztán jött a tagadás, hogy ez nem történt meg. Nem. Lehetetlen. Még nemrég beszéltem vele. Még emlékszem az arcvonásaira, még hallom a hangját.

B-vel öltöztünk a temetésre a szobában. Magamhoz vettem a sálam, a sapkám, és hallottam. Hallottam, ahogy azt mondja, hogy “ááh, de csini!”, úgy, ahogy csak Ő szokta. Elmosolyodtam, éreztem, hogy velem van, hogy tetszik neki, amit még novemberben kaptam Bécsben a szüleimtől.

Aztán ott feküdt a koporsóban. Felismerhetetlen volt abban a sok feketében. Sosem hordott feketét, mindig színes ruhákat viselt, és mindig nagyon csinos volt. Olyan furcsa volt, hogy feketében van. Ott fekszik, feketében. Nem mozdul, nem mosolyog. Látom az arcán a ráncokat, amiket úgy szerettem, mikor mosolygott, de most nem mosolyog. Mami, miért nem mosolyogsz? Miért nem mondasz valamit?!

Elindultunk a temetőbe. Mentünk a kocsi mögött. Álltunk a sírnál, és nem tudtam sírni. Azt hittem, elfogyott, nincs több. Fásult voltam, és csak a fájdalmat éreztem. Aztán mikor leeresztették a sírba, közben ismét elindult. Zokogtam. Azt hittem, belehalok. Szorítottam B kezét, Ő tartott engem. Végig, és azóta is.

Vége lett. Hazamentünk. Hazajöttünk. Csütörtökön délután már a munkahelyemen voltam, kicsit ziláltan, kicsit szétesve, de tudtam, hogy valamivel muszáj elfoglalnom magam, különben felemészt a fájdalom. Szörnyen sűrű időszak volt, ami eltartott január végéig, de ez segített. Időnként este elsírtam magam, időnként a buszon, vagy a metrón is, de legtöbbször lenyeltem a könnyeimet, és mentem tovább. Az eszem győzött: nem itt, és nem most. Odáig jutottam, hogy nem engedtem magam gyászolni. Bárkinek képes voltam elmondani, hogy Mami meghalt. Tovább nem folytattam, mert tudtam, hogy akkor kitörne, amit bent tartok. De ezt rideg egyszerűséggel vagyok képes azóta is közölni. De nem megyek bele jobban. Elég, ha én tudom, mi van belül. Az pedig nem gyógyult még be. Még friss a seb így, fél év után is.

December 6-án elengedtem Őt az eszemmel, racionálisan. A szívemmel még várom, hogy felhív, és Galambomnak szólít. Még kell idő. Sok idő. Rengeteg idő, mert még mindig iszonyatosan fáj. Annak ellenére, hogy békét hagyott maga után, amit azonnal éreztem, miután elment. Valahogy a lázadó lelkemet valódi béke járta, és járja át. Úgy ment el, hogy ezt hagyta rám. Békét. De itt maradt a hiánya is. A kínzó hiánya.